Elképesztők azok a versenyek, a nagy összenézések, amikor a bajnokság válogatottjai egymásra találnak. Végletekig kitartó szempárok, zavarba ejtő tekintetek között zajlik egy ilyen. A szemközti ülésekről én sosem a barátságos mérkőzésekbe keveredek, csak a kínos, feszült pillanatok jutnak. Viszont mégis, hiába voltam sokáig veretlen összenéző bajnok, erről nem nagyon van kinek eldicsekedni. Ki lenne az, aki egyszer is vállon veregetne, egy jó szót is szólna hozzám „na, fiam, ez már igencsak valami! Csak így tovább!”, mindezt, amiért kiálltam egy erős, támadó tekintetet. De vannak profik. Veteránok, akik elől nem lehet az ellenkező irányba nézni.  Vesztésre állok. Én is tudtam, ő is, hogy egyszerre néztünk egymásra, fel sem merült, hogy egyik a másikat már korábban esetleg nézte. Itt ragadtunk. Én, aki már számtalan ilyet végig csinált… és sosem veszített! Erre tessék. Máskor is iszonyú volt, de egy hirtelen, nagyobb szívdobbanás, és új erőre kaptam. De hát, ezt a tekintetet nem lehet állni. Nagyon látszik, hogy győzni akar.  Már a megállómat is képes lennék feladni, csak, hogy veretlen bajnok legyek.